Szakíts időt a zenére!

Amihez még hozzájön a művészi önfeladás. Mi mást jelenthetne ma az, ha magukat művésznek tartó emberek szánalmas módon odadörgölőznek egy politikai ficsúrhoz, és mosolyogva tűrik, ahogy az kitépi a kezükből a mikrofont, hogy kappanhangon folytassa a műmájerkedést?

Kocsma. Már régen nincs zenegép. Helyette van otthonról hozott, brutális hangszóró, amiből üvölteti a műveletlen, részeg drogos a 3+2 modern megfelelőjét. Ez még csak nem is zaj: szemét. Melegágya a semminek, ami a bólogató fejekben leledzik. Az igénytelenség tort ül minden zseniális akkordmenet felett. Az igazi nagy művészek kora lejárt. Képzetlen, önjelölt, másnapos szarházik csillognak egy pontosan kitalált színpadon, ahol már régen nem a zenéről van szó, hanem a pénzről.

Pedig a zene fontos. A zene az, amivel ha nem vagy képes szeretkezni, egy idő után nem kiégsz, hanem a lelked hal meg. De itt zenéről beszélek. Olyanról, amit valódi művészek alkotnak, nem pedig olyanok, akik eladják a pillanataikat, felülve egy aktuális politikai gyűlölet-expresszre, csak hogy pénzt, nagyon sok pénzt keressenek. Ez már nem művészet. Ez szembeköpése mindannak, amiről azt hittük, építi a lelket és feloldja a mindennapok feszültségét.

Ennek ellenére időt kell rá szakítanod. Még akkor is, ha az előadókról pontosan tudod: őket már régen nem érdekli a zene. Csak a pénzedet akarják, és pont azt, pont úgy játsszák el, amilyen igénytelen szinten elvárod. Nem kellenek már ide hetekig kigyakorolt gitárriffek, nem kell zeneszerző, sem zenész.

A zenének vége.

„A zenének vége, a zenének vége, babe.

A zenének vége, oltsd ki a fényt,

Oltsd ki a fényt, oltsd ki a fényt,

Mert furcsa barát a zenéd,

Táncol a tűzben, mint illenék,

Egyetlen barátod a zenéd. Míg jön a vég,

Míg jön a vég, míg jön a vég, míg jön a vég!

A feltámadók névsorából húzz ki engem,

Igazold az alibim a börtönömben, pár barát még benn vár.

A tükörben az arc nem hagy,

Az ablakban a lány nem kap.

Az élők tora, kiált a lány.

Valahol kinn vár rám.”