Asszonyt és italt ne utasíts vissza!

Szerinted annak mennyi volt az esélye ötvenhét év alatt, hogy minden nő, akibe beleszerettem, kurva volt? Na jó, ha nem is kurva, de szerette mások nemi szervét is. Rendszeresen. És engem nem Másoknak hívnak. Valami nagyon, nagyon el lett baszva az életemben, hogy kibaszott ribancokkal hozott össze csak a sors – olyanokkal, akiknek az életében még csak egy pillanatnyi emlék sem maradtam.

Pedig én mindnek, de mindnek adtam egy titkos becenevet. Szerelemhercegnő, Holdkirálynő, Boszorkányasszony. Mind-mind különleges volt, és hűtlen. Én meg némán tűrtem. Minden szakításba belehaltam százszor, meg ezerszer, tízezerszer, mindeközben arctalan muffokba temettem a fejem részegen.

Rettegtem. Sokáig. Aztán elmúlt a rettegés, és a múltból éltem. De a kibaszott múlt szép pillanatai is mára sötét viharfelhők alatti villanások. Egy arc. Néha egy olyan igazi nagy pillanat, amit azonnal elsöpör a keserűség mélyen belém ivódott fájdalma. Amin már nem segít az alkohol, nem segít egy új nő nyitott, tiszta közeledése, mert vakká váltam. Annyira magamba fordultam, hogy azt sem veszem észre: egy kedves szó nem csupán a szánalom jele, hanem egy talán utolsó lehetőség kezdete.

Csak a magány.

Pedig voltak igazán nagy pillanatok. Pusztítóan nagy pillanatok. Mert kurva jó nőim voltak. Tudod, az utánuk fordulósak. Én meg kurva büszkén vonultam mellettük. Azzal az önelégült mosollyal, hogy: „Látjátok, ez az én csajom, és nem unom.” Mert valójában minden nőt unnak, és ez be is bizonyosodott. Mert minden nő egyedül van, pont úgy, ahogy én.

Az megvan, amikor a Tinderen bejelöl a volt szerelmed, és te rákérdezel, hogy: „Halló, de hisz én én vagyok, az a kibaszott szarházi, akiért elhagytál, megcsaltál…?” Az megvan, hogy a János meg a város már nem is emlékszik rájuk, csak én? De pontosan tudom, ma már nincs egyetlen közös mondatunk sem, pedig még mindig itt van az orromban az illatuk.

Olyan ez, mint a világunk. Állsz egyhelyben, lépnél, de mindenhol szakadékok tátonganak, bármerre is indulnál. De lépni sem akarsz, mert a szakadék túloldalán sincs már semmi, amiért érdemes volna rajongani, nincs senki, akit érdemes volna szeretni. Mert vagy belegabalyodtak az önbecsapás spirituális magányába – és még tanítják is –, vagy még ma is azt hiszik, hogy pont olyan feszes a seggük, mint harminc éve. Közben meg a tükröket rég leszerelték otthon.

Én, én itt remegek tovább

A leszakadt zsalugáter mellett,

Az eresz rokkant csövének dőlve, és szűkölök.

Az ordasok a képemet nyalják,

Valaki a magány menyasszonya után kiált,

Hogy legyen már végre tor

Közvetlen a menyegző hajnalán,

Hisz a boldogság után vár rám a halál.