Manír stáció mesék 11: Elcserélt vagy felcserélt szerepek

Az az igazán nagy szerencséje ennek az országnak és nemzetnek, hogy minden állítás ellenére a magyar mindenhez is ért. Ezt abból lehetett mindig is a legjobban lemérni, hogy míg a fejlett Nyugaton unalmukban Jürgenék azon, hogy „csináljunk valami faszságot”, három hétig agyaltak, a magyar már megcsinálta. Amikor pedig a magyarra rászabadították a jogokat, még büszkén is volt hülye. Azt mondjuk soha, senki nem vette észre, hogy ez nem a magyar rafkó volt: pusztán a mindenkori uralkodó tudta, hogy ha félrenéz a nép stiklijei fölött, akkor az ő stiklijeit meg a nép nézi el neki, még akkor is, ha az arányok nagyban eltérnek.

Manír ezt már a kilencvenes években megtanulta, amikor legalizálták a lopást és a gazdasági bűnözést, és úgy hívták, hogy rendszerváltás. A hatalom akkor is félrenézett – már amikor egyáltalán volt ideje odanézni, ahogy kell –, mert ők is a saját „okosságaikkal” voltak elfoglalva. De ott és akkor mégsem ők követték el a legnagyobb bűnt, hanem a skriblerek – ahogy teszik azt most is. A skriblerek már ott és akkor kezdték megtanulni, hogy az írott és íratlan szabályokat felülírja az érdek, a tulajdonos pénze. Ekkor szökkent szárba a karaktergyilkolás, a mocskolódás és a valóság ferdítése, a csúsztatások és a teljes szakmaiatlanság. De azért pár dologra még vigyáztak.

A szerepekre.

Fontos volt, hogy a színdarabban kinek mi a szerepe, és maradjon is szerepben a színpadon. A takarásban ugyan egy másik színdarab játszódott, de a rivaldában még fontos volt a hiteles alakítás. Azaz az újságíró újságíró volt, és többé-kevésbé be is tartotta a szakma szabályait. A politikus meg politikus. És így tovább. Ez az állapot meglehetősen sokáig viszonylag stabilan tartotta magát, és Manír ebben a világban, illetve ennek a peremén nőtt bele az életbe. Mi tagadás, élvezte. Minden visszássága ellenére az íratlan szabályok még tartották magukat, és a szereplők tiszteletben is tartották őket. Tegyük hozzá: ott és akkor az írástudók még sokkal többen voltak, és igényük volt az írásra, ahogy az olvasók is szerettek olvasni. Kereslet és kínálat találkozott.

Aztán hirtelen ma lett. Manír nem is akarja látni a mát. A ma már nem tiszteli a szerepeket. Leszarja. A mában bárki beugorhat bármilyen szerepbe, még akkor is, ha nemhogy a szövegkönyvet nem olvasta, és egyetlen próbán sem vett részt, de még egy alapvető ismeretre sem tett szert a mesterség kapcsán. Így történhet meg, hogy az „újságíró” szónokol – ami elképzelhetetlen lett volna a kilencvenes években –, a gyors- és gépkocsi-rakodóból véleményvezér lesz, és egy kétszáz szavas szókinccsel már el lehet érni a zsűri katarzisát, csak legyen benne néhány csúnya szó, és az átlagnál legyen a szónok egy kicsit okosabb – de legalábbis ez legyen a látszat.

Nem kell ide rendező, meg világosító, dramaturg, sőt a súgót már régen kirúgták, mert mindenki szarik bele Molière soraiba, amit meg kéne jegyezni. Úgy vannak vele: „Vannak saját szavaink, és azok jobbak, mint a vén hülyéjé, aki csak egy kötelező olvasmány, én pedig én vagyok.” Pedig lehet, jobb volna mondjuk ezt megtanulni és megfogadni:

„Édes Istenem, sok ember nem lát a szemétől, sok meg csak azért nincs a mások véleményén, hogy ezzel is eredetibbnek lássék.”

Önáltatás, önigazolás, annak keresése, önbecsapás és önzés. A szerepek nem fontosak, mert az „én” és a „jog” világában, ahol szabadon belerúghatunk a másikba, mindenki olyan szerepet játszik el, amilyet akar. Aztán valakinek sikerül. Ekkor kezdődik a tragikomédia.

Mert bármennyire is hihetetlen, az éjszakás úszómesterből aligha válik jó politikus vagy médiamunkás. Persze lehetne belőle, ha van tehetsége hozzá, de nem lesz, mert lusta megtanulni a szakmát és annak szabályait.

Az úszómester azt hiszi, pont elég annyi, hogy az átlagnál többen ismerik a strandról. Pedig nem.