A kézműves paradicsom és a traktorfüst esztétikája

Beültem a belváros legújabb, minimalista dizájnnal berendezett kávézójába, ahol a menü kényes-fényes betűtípussal hirdeti: „Kézműves, őstermelői, etikus forrásból származó paradicsomsaláta, bio-tönkölybúza morzsával – 4200 Ft”.

Az ember szinte látja maga előtt a festői tájat, ahol a svájci sapkás őstermelő hajnalban, lágy fuvolaszóra, egyenként mossa meg a harmatos zöldségeket, mielőtt fonott kosárban a fővárosba szállítaná őket.

Annyira valós vízió ez a kép, hogy majdnem megnéztem, hogyan lehet eljutni a körútról a legközelebbi olyan településre – amire amúgy semmi szükség –, ahol ilyet a valóságban is lehet látni. De jöttek az észérvek: tömegközlekedni kell, meg gyalogolni, és lehet, hogy még trágyaszag is lesz. Meg különben is, ez nem lehet valóságos ma már. Hogyan is lenne? A paradicsom a boltban van, ezt minden hülye tudja. Milyen kézművesnél meg őstermelőnél? Persze Zsuzsi barátnőm is csak a biót eszi, de láttam én, ahogy a nagyáruház parkolójában pakolta tele vele a terepjáró hátulját.

A valóság ezzel szemben az, hogy az „őstermelő” valójában Józsi bá, aki az ugar legmélyebb szélén, egy rozsdás, hetvenéves MTZ traktor mögött szitkozódva kapálja a fóliasátrat, miközben a cipőjéről mázsás sár nehezíti a lépteit. Közben a harmadik, víznek látszó, ám a valóságban metilalkoholt is tartalmazó itallal öblíti le a port, és a globális felmelegedést válogatott szitkokkal illeti. Nála nincs tervezett karbantartás: ha a technológia megadja magát, az azonnali leállás borítja a napot, a fólia mellett meg marad a tátongó gazdasági gödör.

Aztán elviszi a terményt a piacra, és mindig megbánja, hogy a kapát nem hozta magával, amikor a felvásárló kereskedő rezzenéstelen arccal közli: ez neki csak a harmadát éri, bármit is gondol Józsi bácsi az áráról.

Azóta Józsi bácsi minden áldott nap lepisili a terményt, mielőtt a piacra vinné – hogy ha már csak a harmadát éri, legalább biztosan bio legyen.