Tiszteld a régi mestereket!

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a Manírok amolyan különcök, akik a társadalom peremén élnek; gyávák hozzá, hogy beálljanak a sorba, ahová majdnem mindenki, és tegyék a dolgukat, amit a sors kiosztott rájuk.

Nem.

A Manírok nem különcök, nem gyávák. Sokkal inkább az a baj velük, hogy van értékrendjük. Valódi, tanult és hittel hitt. Ez az, ami nem adatik meg a hőzöngő tucatembernek. Ez az, amit soha meg nem tanulhat a most gyűlölködő kommentekben magát kiélő, százműszakban dolgozó targoncás, aki tartozás fejében bevállalja egy Kft. ügyvezetőségét is, fel nem fogva, hogy a börtönnel játszik. Neki nincsenek mesterei. Sem régiek, sem újak. Neki beteges, buta gyűlölete van, és ebből képtelen lesz kitörni.

Pedig a régi mesterek minden tudása mindenkié. Csak abba kényszerít bele a folyton rohanó világ, hogy megtagadd a régi mestereket, ahelyett, hogy tisztelnéd őket és tanulnál tőlük. Ezért nincsenek manapság már mesterek, mert nem tanulták meg, hogyan kell. És igény sincs rá.

Manír szerint: mesternek lenni nem kiváltság, sem nem kiválasztottság. Mesternek lenni egy olyan szint, ahová csak nagyon kevesek képesek a legnagyobb alázattal eljutni úgy, hogy szerelmesek az életbe.

A mester nem áll senki felett vagy mellett. Bár vannak tanítványai, de őket nem ő hívja, mert a mesterré váláshoz nem elég elsajátítani az apró fogásokat. A mesternek azokat pont ott és akkor kell tudni használni, amikor szükség van rájuk. Nem neki. A társadalomnak.

Éppen ezért kérészéletűek az önjelölt kiválasztottak éppúgy, mint azok, akik kiváltságot szereznek maguknak. A mester túléli. Az összes többit elviszi a Tisza vize, miután megcsodálták őket néhány pillanatra. A régi mesterek pedig élnek: benned, ha arra kellően érzékeny és fogékony vagy.

„Hé halál apa, fiad hazaszáll

Hé szegény ember, senkid sincs már

Hé öreg papa, tudom jól mi vár

Hé halál apa, fiad hazaszáll,

Hé szegény ember, senkid sincs már”