Manír Menedék-sorozat // A csend

Csendben feküdtél, hanyatt. Hagytad, hogy játszhassak a testeddel. Az öled felsikoltott, a gyertya lángja elfordította a fejét, és körülöttünk a csend beleremegett. Csendben éltünk, mert vékonyak a falak a betonbörtönök cellái között. Te két gyermeket hoztál a kapcsolatunkba, én nyolc zoknit, hat alsót és a hordozható CD-lejátszót. Te egy harmadik gyerekről beszéltél, én az első könyvemről. Te menekültél mellőlem, hogy aztán hozzám menekülhess, én rajongva fogtam a kezed, és könyörögtem: maradhassak még. Pillanatokat éltünk együtt, mert rohanni kellett mindig valahová. Hol a gyermeked volt beteg, hol a volt férjed jött, hol a pénzem fogyott el, hol a türelmed.

Most is rohanok az úton, talán gyorsabban zakatol a szívem, mint a kocsiban a motor. Remélem tudod, még most is, years távlatából, ebben a pillanatban is összekeverednek a klaviatúrán a betűk, amikor a csendünket akarom megírni. És az A betűn – mi, mily érdekes az élet, a keresztneved kezdőbetűje – eldörgölök egy könnycseppet. Remegek, mint ahogy te, amikor az ösztöni vágyad beteljesült abban a pillanatban. Most is jajveszékelek, hogy miért is ért véget a csendünk. Miért vált őrült hangzavarrá, miért lett egy soha meg nem írható dal.

A lift dohogása izgalomba hoz, az ajtóban a mosolyod felmelegít. A vacsorát halni hagyjuk az asztalon, csak sajtot eszünk és vörösbort iszunk. Hozzám bújsz, hozzád bújok. Összebújunk. Megkeresem a kedvenc testrészemet a testeden, te megkeresed a kedvenc testrészedet a testemen. Megcsókollak, megcsókolsz. Csókolózunk. Lecsukott szemhéjaimra az elmém felmozizza a mosolyod, hosszú hajad csiklandozza a köldököm.

Néha, ma az álmaimban még mindig itt van a szád íze. A nyelved melege, ajkaid bársonya. Ezer közül ismerem fel. Vágyom, hogy koccanjanak össze a fogaink, de nem – az álom könyörtelen, olyan, mint egy álom. Soha nem teljesül be.

Reggel ülök az ágyad szélén és nézlek. Órákig nézlek. Nem csak reggel. Nézlek éjjel, amikor felriadok, mert magamnak sem hiszem el, hogy mellettem alszol. Nézlek nappal, ebédfőzés közben, ahogy ott ülsz a konyha kövén, és a lábujjhegyeiddel simogatod a lábam fejét. Nézlek a bevásárlóközpontban, ahogy válogatsz a polcokon, hosszú sálad a földet veri. Nézlek a kocsma füstjében, amikor a barátnőddel beszélsz telefonon, rólam, nyíltan és boldogan. Nézlek a laptop monitorja fölött, ahogy játszol a gyermekeiddel. Nézlek a kádból, ahogy a szennyesbe szórod a ruháid. Nézlek. Vágyták a szemeim, hogy nézhesselek, de minden kép elveszett rólad. Kicseszett velem az elektronika, vagy a gép gonosz szelleme. Csak bennem vagy már. De örökre… Bármi is történt, bárhogyan.

Csendben szeretkezünk, ahogy mindig. Nem nyikkan sem az ágy, sem te, sem én. Még a feneked is csendben verődik az ágyékomhoz. Nem is verődik: simul. A takaró is valahogy alánk keveredik, amikor lezuhanunk az ágyról, így a csend nem bomlik fel. Nem tudom, hogy tudatosan vigyázunk-e erre a csendre, vagy a csend vigyáz-e ránk. A kinti Cirkuszban a Balerina sikongatott, és szinte üvöltötte, hogy „Csináld még!”, meg hogy „Lökjed!”, és én nem akartam rád gondolni, de folyton felsejlett bennem a szeretkezéseink csendje. A testeink háborúját nem zavartuk meg hangoskodással, így sokkalta inkább egymásra figyeltünk. Kerestük minden csata után a következő harcszínteret, és valami fortélyt, hogy a győzelmünkben biztosak lehesünk. A Balerina meg csak ordít kint a porondon, hogy „Most jó!”

Fényt ittam. Tudom, te azt hiszed, hogy csak bort velem, de én tudom: Fényt ittam. Minden fénnyé vált. Nevetésed csilingelése, tested moccanása a testemen, összefűzött ujjaink a kocsiban, amikor száguldunk, hogy szerethessük egymást. Fényt ittam, amikor sétálunk a lakótelep őrtornyai között, hogy kocsmát találjunk, amikor megkapom a karácsonyi ajándkeimat, amikor elalszom meztelen mellkasodon…

Mára minden fényed betűkké vált. A betűk szavakká, a szavak mondatokká, a mondatok versekké, novellákká, ők pediglen jelekké. Jelekké az úton, bár nélküled, de mégis veled, neked.

Délutánonként összeszorítjuk a testeinket a kanapé szűkös ölén. Összeszorítjuk az ujjainkat, a fogainkat, és hinni akarjuk, hogy megtaláljuk, megtaláltuk a csendüket. Csendben keressük a csendet, remélve, hogy ez már az a csend. A boldogság csendje, az értés, a megértés csendje. A szerelem csendje, melyből majd a szeretet csendje lesz, hogy a legvégén belehaljon a megszokás csendjébe. De addigra már majd összeöregszünk egymáshoz, és már nem lesz baj, hogy megszokásból csókolok bele a nyakadba, hogy megszokásból bújsz hozzám az ágyban, csendes csenden. Keressük azt a belső csendet, mi utat mutat, és utaktól visszatart.

De hamis volt a csendünk, vagy csak még nem voltunk felkészülve ennek a csendnek a keresésére. Mert én benned kerestem a csendemet, te bennem. Én belőled akartam a csendet kiszívni, hogy bennem pompázzon a Szerelemcsended, és talán én nem is tudtam, vagy akartam átadni neked az én csendemet. De az is lehet, hogy csak vártuk, hogy telepedjen belénk a csend. Fel sem merült bennünk, hogy a saját csendünk, az a saját csendünk. Nem egymástól kapjuk, és nem egymásnak adjuk. Te kellesz nekem, hogy a csendem bennem a méltó helyére kerüljön, boldogan élhessen, mint ahogy én is kellek neked, hogy a csended megszülessen benned, mint egy gyermek. De egymástól csendet el nem vehetünk. Tudom, ma már tudom, hogy te tudtad ezt… mondtad is, de én csak azért is a csendedet akartam… Drága!

Tudd, ma már van csendem. Csak csend kell, és veled vagyok, még ha nélküled is. Van csendem, de ez az alkotás csendje. Ezt is tőled kaptam, hiszem balgán, pedig tudom jól: csak azt mutattad meg, hol keressem önmagamban. És már azt is tudom, hogy csendek kellenek mindannyiunknak. Kell egy gyerekcsend, kell egy ebédcsend, kell egy tévézős csend… A Csend bennünk csendekből áll, s talán, ha megtaláljuk az összes csendünket, majd igazán boldogok leszünk. Talán. De nem lenne ez annyira jó nekem, mert az én Szerelemcsendem nálad maradt. Örökre…

Suttogva, félve, ordítva, őrjöngve, remegve, sírva, nevetve, dacos akaratból, félelemből és fájdalomból, józanul, részegen… gyűlölettel és szerelemmel üvöltök egy dalt a Menedék asztalánál. Nem tudok táncolni, mint ahogy baszni vagy dugni sem. Szeretkezni, talán.

Nincs névjegyem, lakásom, autóm, pénzem, gyermekem, szeretőm, barátom… Kopaszra nyírtam a fejem, és egy húgyfoltos alsógatyában siratom magam. Nem tudok ölni, szeretni, gyűlölni, vitatkozni, verekedni, repülőt vagy műsort vezetni, nyilatkozni, viselkedni, szavalni, énekelni, zenélni… sírni…

Napközben dolgozom. Dicsérek, követelek, üvöltök, tárgyalok, felveszek, kirúgok, megalázkodom, eltörlök, építek, rombolok… Este a kocsmában lemosom az aznapot félájult-bágyadt elmével, belezuhanok a Menedék ágyába, és várom a csendem. Mert csendem van. Csak az van.

Megvárom, hogy elaludjon András a nején egy elfojtott „Váaúú” után a fal túloldalán. Megvárom, hogy a Törpék utcakölykei mára már ne tördeljék tovább a játszótéri padot. Megvárom, hogy az éjjeli híradó letudja a hazugságait, hogy az utcai lámpa abbahagyja a vibrálást, ma éjjelre végleg kialudjon, hogy a holdat elnyelje egy felhő, aztán kiszellőztetem a szobát.

Addig lemegyek a kihalt térre, és csak a cigarettacsikk parazsát nézem meredten. Miközben meggyalázott anyák mocskos ágyékait látom, miután elvonult felettük a megszálló hadsereg, és látom a fénytelen szemeket a hajléktalan koponyájában, ahogy rettegi az éjszakát a vackán a két garázssor között. Látom a kurvák fehérneműit, ahogy vonaglanak az UV-fényben a króm rúd körül, és látom a szomszéd Marit, ahogy undorral, de mégis izgalommal nyalogatja a szeretője makkját, mert azt hiszi, ez már szerelem. Látom a nagyapámat a halálos ágyán, és érzem, hogy meg akarja szorítani a kezem, de a Szent Szellem mást akar, és ott hal meg a karomban.

Annyi, de annyi mindent látok abban a csikknyi parázsban. Látom a szeretőim vagináját, és látom mindenféle formájú melleit. Látom a történeteiket, és ahogy a vécén siratják magukat, miután a Törpék világa végzett velük. Látom a városokat, utcáikat, kocsmáikat. Mindbe belevesztem, mindbe beleszerettem, mind megcsalt, mind kivetett. Látom a tengert, ahogy nyaldossa a partot, ahogy én a szeméremajkakat, ha akad egy csendes numera.

Néha azt hiszem ilyenkor a téren, hogy látó vagyok, de mire felérek a másodikra, és a monitoron megjelenne a kurzor villogása, már nem látok semmit. Csak villog ott, pimaszul. Ezután telepedik rám a csend. Megrugdos, felpofoz, majd aludni hajt, betakargat, elaltat.

A hajnallal ébredek. Még a macskák sem nyávognak lenn a pincefolyosó ablakában, a szomszéd majd csak egy óra múlva ébred. Krákogva szarni megy, s mikor végzett, végtelen hosszú ideig nyomva tartja a csapot, ami olyan hangot ad, mitől felébred az egész ház. De még csak a csend van. Az éjszakai csendtakaró egy apró sarka, mit magamhoz ölelek, és nekiállok harcolni a kurzor gúnyával, a billentyűzet kopogásával, a valóság kontraszttalanságával és a tegnap esti képekkel a csikkparázsból…

Hatra jön értem az autó, hogy nyakamba vegyek egy új napot. Hogy építésvezetőkkel parolázzak, szállítókkal vitatkozzak, mérnökökkel kávézzak, munkásokkal pöröljek, ellenőröknek pitizzek, a Cirkusz megrendelőinek hajbókoljak, könyvelővel tanácskozzak, ügyvédnek fizessek… Aztán a kocsma, a sörök, az éjszakai csendtakaró…

Látod, Kedves! Még egy csendtakarót is adtál nekem. Látod, Kedves, megvagyok. Látod. Ugye legalább látod! Néha Irén, vagy egy szirén szuszog mellettem hajnalonként, akkor szabadságra megy a csend, de… De általában, általában mélyen belébújok, kereslek benne, ízlelgetem és szagolgatom, hogy hátha megérzem benne, megérzem benne, megérzem benne…

Akkor eszembe jut, hogy fel kéne hívjalak, és száznegyvenhatodszor végigmondjam azt a szánalmas, könyörgő vallomást, és sírjak… de a vonal végéről nem a csilingelő hangod adna feloldozást, csak a csend, a könnycseppek csendje, az utolsó kenet…

Fekszem, hanyatt.

Hogy játszhassak a testemmel.

Ölem felsikolt.

A gyertya lángja meghal.

Körülöttem a csend

vonyítva jajong.