Manír, Egyenes derékkal: Menedék

Írói előszó a Menedékből

Eddig a Cirkuszról beszéltünk. Arról a nagy, közös, bűzös manézsról, amiben a Bohóckirály rángatja a drótokat, a Nagyon Okos Gép pedig szép csendben kimossa a fejetekből a múltat. De ne legyenek illúzióitok: senki sem születik prófétának a híd alá. Mielőtt az ember megtanulna egyenes derékkal állni a viharban, meg kell járnia a saját, kisstílű poklait is.

A stációk véget értek, a Menedék ajtaja nyitva áll. De ahhoz, hogy megértsétek, miért pont az én tizennyolc négyzetméterem lett a kitagadottak végvára, előbb le kell bontanom a saját szobromat is. Mert a legnagyobb hazugságokat nem a propaganda plakátjaira nyomtatják, hanem az ember a saját tükrére karcolja őket, amíg el nem hiszi, hogy ő a „Verhetetlen”.

Szóval, lapozzunk. Ez a Menedék krónikája, és itt most a maszkok hullanak.

Miután megnyertem a magam kis helyi Brad Pitt-hasonmásversenyeit a vidéki sárdagasztástól egészen a külvárosig, felköltöztem a Nagyfaluba. Felvettem a „Verhetetlen” művésznevet, mert annak jó a kisugárzása. Mutatta, hogy nemcsak a nőknél vagyok jó, de piszokul tudok tapétázni, budit takarítani, falat rakni, meg az olyan ebédidős tevékenységekről már ne is beszéljünk, mint az agysebészet vagy a televíziós műsorvezetés.

A Nagyfaluban bejött a név. Azonnal összeköltöztem a divatos, marha csinos és nagyon felkapott Írónővel, aki a huszadik könyvét adta ki ugyanarról a végzetes nagy szerelemről. Arról, hogy a pasik mind görények. Kicsit skizó volt a dolog, de az írói szabadság leple alatt szépen emelkedett a példányszám.

Aztán jött a kötetem, az Internet, meg a nők. Azt hitték, olyan szép a lelkem, mint a mondataim, én meg hagytam. Verhetetlen voltam.

Míg egy dögmeleg nyári délutánon egy rajongóm anyaszült meztelenül ki nem sétált a konyhámból, kezében a kávémmal, és szimplán le nem kispöcsözött. Elmagyarázta: csak szánalomból fekszenek le velem. Tudják, hogy egyetlen valódi jó mondatom sincs, és a rossz dumám csak egy pitiáner faszkalapot takargat, aki retteg az egyedülléttől. Ott állt előttem meztelenül, kávézott, és nullázta a „Verhetetlent”. Én meg beszartam.

Hazafutottam az Írónőmhöz, hogy konszolidált életet fogunk élni, de ő csak szánakozón rám nézett. Közölte, hogy már úgy nézek ki, mint Charles Bronson húsz üveg sör után, költözzek el, mert spirituálisan és testileg sem tudok már mit adni, és amúgy is: az összes orgazmusát megjátszotta. Összecsuklottam, mint kezdő festő alatt a létra.

Befordultam. Kibéreltem egy kispiszkost a művészkocsma mellett, összeismerkedtem néhány alanyi és tárgyas költővel, és elkezdtem lírát írni. Mert a líra mindig bejön az elhagyott feleségek és unatkozó nők klubjában. Dolgozott bennem, hogy a kispöcs majd megmutatja!

Aztán jött egy Színésznő. Férjezett, gyerekes, negyven körüli krízisben. Tetszett a szeme, a melle, a lelke, meg ahogy a teraszon napfürdőztette az arcát. Rettegtem, ő meg belémszeretett. De visszaolvasva a felejthető lírámat, rájöttem, hogy nekem mégis az Írónő kell, a reggeli fogyasztó magvaival, a tűsarkújával és a cicás hangjával. Persze ő már messze járt, a következő könyvén dolgozott, amit a kiadóigazgató úgyis kiadott, mert meg akarta dugni.

És akkor egy napon, mikor már majdnem megadtam magam a Színésznőnek, csöngettek. Az Írónő állt a küszöbön, kisírt szemmel, miniszoknyában. Beengedtem.

Mert a prózára meg a lírára elment egy csomó elhanyagolt év. Kopaszodom, a fanszőrzetem őszült, már csak ülve szeretek hugyozni, és este tízkor már csak a kávé tart ébren. És végre bevallottam magamnak a Menedékben:

Semmiképpen nem vagyok „Verhetetlen”.

Semmiképpen nem vagyok író, mert a kaszt soha nem enged közéjük – oda csak kihalásos alapon lehet bekerülni.

Semmiképpen nem vagyok költő, megmondták elegen.

És macsó sem vagyok. Nem kell a rengeteg nő. Csak egy kell, aki tíz év múlva is itt lesz, és lecsesz, hogy miért nem ágyaztam be rendesen.

Nem vagyok a mondataim szereplője, sem az alanya, sem az állítmánya. Van, aki antidepresszánst szed konyakkal – én mondatokat gyártok. Majdnem ugyanaz a hatás.

Mára nincs segédnevem. Néha írok a Menedékben, és elnézem az Írónőm meztelen seggét, ahogy nyújtózik a konyhakredenc felé a kávéspoharamért. Elégedett vagyok vele. Még ma is.

Ti meg, ha kell, nyugodtan szólítsatok kispöcsnek miatta. Én már egyenes derékkal állok.

Manír vagyok. De manírok nélkül.

Ellenálló vagyok, de félek a pofonoktól.

Partizán vagyok, de egyetlen fegyverem a szavak játéka.

És a menedékem? Az Te vagy, Tisztelt Olvasó.

Mert amíg olvasol, addig Manír – ha kispöccsként is, de – élni fog.

És mi van a világgal? A Bohóckirály bukásáig még sok dolgunk van. Nagyon sok szógolyót kell kilőnünk úgy, hogy mind-mind célba találjon. De egyik se gyilkos golyó legyen. Sokkal inkább legyen minden golyó ütötte seb egy-egy fájdalompont, amire mi csak együtt tudjuk a gyógyírt.