A Néphez!

Így kezdte Manír lejegyezni a beszédét, ugyanis elhatározta, hogy elég volt neki a dologtalan hétköznapokból, és ő is politikusnak áll. Ha másnak ment, és tízmilliókkal növekedett a cége bankszámlája, miközben reggel mondott valamit, amiről délben kiderült, hogy vagy hazugság, vagy hülyeség, este pedig le is tagadta, hogy mondta, Manír gondolta, ez neki is menni fog.

 

Bár elhatározta, hogy ő a közembertől nem fog lopni, azt nem ígérheti meg, hogy ha az istenadta nép megválasztja, akkor a közösből egy kicsit nem vesz el. Azt nagyon nehéz ugyanis betartani. Nem lehetetlen, de nehéz.

 

Ott tartottunk, hogy: „A néphez!” – írta Manír, de kitörölte, mert rájött, a „Honfitársaim!” a tényleg jó szó, mert ő mindenki vezetője akar lenni, és lesz is. Aki ennek ellent mer majd mondani, az kap egy olyan nyakast, amit minden kocsmában alanyi jogon ingyen italokkal díjaznának.

 

Honfitársaim!

 

Aztán itt el is akadt, mert beugrott neki, hogy itt nem mindenki egyformán hülye. De még nem is csak két csoportnyi hülye van, hanem sok csoportnyi, köztük szakadékokkal, és a legaljasabb, legalpáribb verbális és egyéb eszközökkel.

 

Ezek mind a honfitársai?

 

Honfitársa neki az is, akinek egy bebizonyított vagy bizonyítható lopás, vagy egyéb bűncselekmény nem bűn, ha az a „jó célt” szolgálja? Ellenben, ha azt mondod, hogy bűn, akkor te vagy a bűnöző azok szemében, akik azt mondják, hogy nem bűn?

 

Szóval a „Honfitársaimat” is kihúzta.

Kért egy hosszúlépést és egy felest. Elmerengett, majd ezt írta a papírra első beszédeként:

 

„Ti áldott idióták, akik a hatalmat a kezembe adtátok! Meg fogjátok bánni, de nem lesz visszaút. Én, Manír, akkor is a vezetőtök leszek, ha beledöglötök is. Akinek nem tetszik, az megy a börtönbe. Mert én, én, én, én…”