A labdaszedő

A nagyközönség abban a hiszemben vált jegyet szinte mindenre, ami színház vagy sportmérkőzés, hogy ott valódi, életre-halálra szóló küzdelmet lát. A nézőtérről sokszor úgy tűnik, mintha a felek különböző univerzumok szülöttei lennének, akik között nincs és nem is lehet átjárás. A sárga labda pattog, a suhogások feszültséget keltenek, a feszültség pedig lassan kitermeli a pályaszéli gyűlöletet. Ami aztán kiváló eszközzé válik a fehérruhások kezében.

A valóság azonban, mint mindig, a színfalak mögötti klubhelyiségben lakik.

Ott ugyanis kiderül, hogy a pálya vonalai mindenkire ugyanúgy vonatkoznak, és a klub tagsági díját is ugyanabból a közös kasszából fizetik. A nagy mérkőzés valójában egy jól begyakorolt, elegáns társasági játék, ahol a szereposztás előre le van zsírozva. Lehet valaki bármilyen agilis, viselhet makulátlan öltözéket, a hierarchia vastörvényeit nem írhatja felül a pillanatnyi hév. A pályán az szervál, akinél a hatalom és a rutin van – a többieknek pedig marad a térdhajlítás és az alázatos labdaszedés. Mert a meccs végén a klubigazgatók mindig kezet fognak, a labdaszedő pedig pontosan tudja, hogy legközelebb is csak akkor léphet a salakra, ha időben és pontosan adja fel a játékszert az adogató kezébe.

De mi történik akkor, amikor egy labdaszedő hirtelen elhiszi, hogy játékossá válhat?

A válasz szinte törvényszerűen a kudarc.

A pálya széléről, guggolásból nézve ugyanis a játék egyszerűbbnek tűnik. Lehet valakinek néhány jó megmozdulása, el lehet kapni a közönség pillanatnyi tapsát, de szimpla gőgből és az ütő utáni régi vágyakozásból nem lehet meccset nyerni. Ahhoz a labdák puszta összeszedésénél jóval több kell: stratégia, önálló játékerő és legfőképpen az, hogy az embert ne a régi klubtulajdonosok mozgassák a háttérből. A parton gyakorolt karmozdulatok még senkit sem mentettek meg a mély vízben.

A közönség pedig tapsol a lelátón, és észre sem veszi, hogy a belépőjegy árából valójában a klubtagok délutáni teniszpartiját finanszírozza.

Kép/illusztráció: Szilágyi Ákos