A vég kezdete, nem a kezdet vége

Eufória van, ami azért nagyon gyorsan elmúlik majd, ha szembejön a valóság, és csalódottság van, ami sokkal nehezebben fog elmúlni, mert szembejött a valóság. De nem vesztettük el a nemzetet, csupán felülírta a nemzetet az, amire senki nem gondolt: a gőg.

Ez van akkor, amikor hagyod, hogy egy társadalomban megbocsássanak a tanároknak, mikor tudod, hogy ők is tudják, hogy hazudnak, ám te csak messziről figyeled az eseményeket, és nem kéred ki magadnak a nemzeted nevében, hogy milyen alapon basszák el a gyermekeid jövőjét. Aztán most itt állsz ötvenévesen, és keserű szájízzel kell belátnod: nem a gyermekeid jövője van veszélyben – az megpecsételődött –, hanem a saját jövőd. Nem mindent elveszthetsz, hanem mindent elvesztettél! És nincs erre mentséged.

Lustán hagytad szó nélkül, hogy felépüljön a birodalom, amin egy karcolásnyi nyom sem fog esni, míg te a napi harcok olyan világában fogsz vergődni, amire még gondolni sem voltál képes, és nem is vagy. Ezért lesz traumatikus átélned. Úgy, hogy naponta fogják a pofádba mondani, hogy te voltál az, aki hagytad, vagy választottad.

Egy ország elesett. De nem csak úgy, hogy megbotlott, seggre ült és poros lett a nadrágja. Az esés erejét arccal enyhítette: mentőt kell hívni hozzá, és még sokáig ott lesz a vérfolt a földön. Mementóként.

Tudod, az a baj, amikor azt hiszed az utolsó pillanatban, hogy te mindent megtettél, de valójában az első pillanattól kezdve egyetlen dolgot nem mondtál el. Nem tartottad be a modern kori alapvetést. Mert észre sem vetted, hogy új alapvetések vannak. Nem akartad elhinni, hogy rajtad kívül mások már nem értik az összetett mondatok finomságait. Sőt, az ösztönös tőmondatokból is csak az ösztöni részek jutnak el hozzájuk. És ezt van, aki gátlástalanul képes kihasználni, hogy újraossza azt, ami a tiéd sem volt soha, de élvezted a hasznát. Igen, azt a fogadást meg fogod nyerni – ha arra fogadtál –, hogy az újraosztásnál sem fognak neked koncot dobni.

Ha lusta a király, ha dölyfösek a főurak, akkor a műanyagdzsentrik szépen csendben fellázadnak. Magukénak követelik azt a hatalmas vagyont, ami mindig is ott csillogott előttük, de soha még csak a közelébe sem mehettek. Mindig volt egy határ, ahol a szolgák megálljt parancsoltak. De most eljött a nagy pillanat, amikor – és ilyet még nem láttunk talán soha a világban – a jólét haszonélvezői fordultak azok ellen, akik biztosították a jólétet. Ezt megérteni is képtelenség.

A Nagy Hamis Birodalom uralkodói csak erre a pillanatra vártak. Mert hiányzott az új háborúból a „feláldozhatók” tömege. Most megkapták. Bár ma még örülsz, de heteken belül be kell látnod, hogy valójában újraépülnek a haláltáborok, és abban te nem leszel más, csak kényszermunkás. A helytartó pedig hatalmas gőggel és gúnyos egóval fogja azt mondani: „Te adtad a felhatalmazást.”